Fejezet 139
1 Az éneklõmesternek, Dávid zsoltára. Uram, megvizsgáltál engem, és ismersz.
2 Te ismered ülésemet és felkelésemet, messzirõl érted gondolatomat.
3 Járásomra és fekvésemre ügyelsz, minden útamat jól tudod.
4 Mikor még nyelvemen sincs a szó, immár egészen érted azt Uram!
5 Elõl és hátul körülzártál engem, és fölöttem tartod kezedet.
6 Csodálatos elõttem e tudás, magasságos, nem érthetem azt.
7 Hová menjek a te lelked elõl és a te orczád elõl hova fussak?
8 Ha a mennybe hágok fel, ott vagy; ha a Seolba vetek ágyat, ott is jelen vagy.
9 Ha a hajnal szárnyaira kelnék, és a tenger túlsó szélére szállanék:
10 Ott is a te kezed vezérelne engem, és a te jobbkezed fogna engem.
11 Ha azt mondom: A sötétség bizonyosan elborít engem és a világosság körülöttem éjszaka lesz,
12 A sötétség sem borít el elõled, és fénylik az éjszaka, mint a nappal; a sötétség olyan, mint a világosság.
13 Bizony te alkottad veséimet, te takargattál engem anyám méhében.
14 Magasztallak, hogy csodálatosan megkülönböztettél. Csodálatosak a te cselekedeteid! és jól tudja ezt az én lelkem.
15 Nem volt elrejtve elõtted az én csontom, mikor titokban formáltattam és idomíttattam, mintegy a föld mélyében.
16 Látták szemeid az én alaktalan testemet, és könyvedben ezek mind be voltak írva: a napok is, a melyeken formáltatni fognak; holott egy sem volt még meg közülök.
17És nékem milyen kedvesek a te gondolataid, oh Isten! Mily nagy azoknak summája!
18Számlálgatom õket: többek a fövénynél; felserkenek s mégis veled vagyok.
19Vajha elvesztené Isten a gonoszt! Vérszopó emberek, fussatok el tõlem!
20A kik gonoszul szólnak felõled, és nevedet hiába veszik fel, a te ellenségeid.
21Ne gyûlöljem-é, Uram, a téged gyûlölõket? Az ellened lázadókat ne útáljam-é?
22Teljes gyûlölettel gyûlölöm õket, ellenségeimmé lettek!
23Vizsgálj meg engem, oh Isten, és ismerd meg szívemet! Próbálj meg engem, és ismerd meg gondolataimat!
24És lásd meg, ha van-e nálam a gonoszságnak valamilyen útja? és vezérelj engem az örökkévalóság útján!